Text
én megtettem mindent, amit viszonylag kényelmesen meg lehet tenni

az öngyilkosom

lásd még: város felelősség pajtás

Szóval engem ez így érint.

És mindenki úgy csinált a peronon, mintha nem venné észre, vagy tényleg nem vette észre. A peron végétől 50 méterre ült a sín mellett, nagyon közel ahhoz, és rápróbálta a jobb lábát, átnyújtotta a sínszálon, mintha azt nézné, kényelmes-e, stabilan fekszik-e, aztán visszahúzta. Kutató, kíváncsi és így bizonytalan volt a mozdulat. (Ne hozzuk szóba József Attilát.)

PA060314_web_ongyilkosom.jpg

Egy középkorú nő volt még, aki rajtam kívül tudomást vett róla, de ő rámbízta a feladatot, nem lépett le a sínek mellé.

Odamentem és beszéltem vele. Habozás nélkül indultam, és csak közben gondoltam arra, ahogy a pálya éles szélű, fékforgácstól és olajtól mocskos bazalt zúzottkövein egyensúlyoztam, hogy ez szituáció, itt konfliktus van. Mondjuk meg kell ütnöm majd, vagy elvonszolnom. De egyáltalán nem biztos, hogy öngyi akart lenni, mert tisztán és értelmesen, sőtmitöbb, választékosan beszélt, tudatánál volt, egyáltalán nem volt se részeg, se belőve. Még depressziót sem állapítottam meg.

De egyébként meg mi a kurva istenért ül le valaki a sín mellé? És lógatja rá a jobb lábát?

Kifejezetten zavartam, látszott rajta. El volt foglalva valamivel (nem derült ki).

Megkérdeztem, hogy mi a fenét csinál. Illetve megkérdeztem, hogy megkérdezhetem-e, udvariassági formulába csomagolva. De végülis azt kérdeztem meg. És elmondtam neki, hogy most pont úgy néz ki, mint aki a vonat alá akar kerülni, ugrani, azt nem, mert ült, ugrani, az túlzás lett volna. És ha lehet, ne tegye. De úgy kellett mindezt mondani, hogy ne akadékoskodjak. Hozzátettem, hogy igazán semmi közöm hozzá. De ha mégis ez a szándéka, az kifejezetten udvariatlan dolog. Jön itt a vonat, én is azzal mennék, meg még vagy 300 ember, az ő lábát meg levágja, akkor fékezés van, fülsértő csikorgás, vér van, összeszedik, áll a vonat, megáll az egész forgalom, az utánunk következő vonatok, amik nagyából 10 percenként jönnének erre Szolnok, Albertirsa, Lajosmizse és Monor felől, tele vidéki ingázókkal és elővárosi munkába igyekvőkkel, bedugul az egész Nyugati fél napra.

Értette, tökéletesen értette, de utált miatta, az is látszott. Minek basztatom.

Azt is megkérdeztem, hogy lefényképezhetem-e.
Miért akarsz lefényképezni?
Furcsa, amit csinálsz - mondtam, és azt szerettem volna kifejezni, hogy figyelemre méltó, aki ilyen érzéseknek teszi ki magát. Nem tudom, mi folyik, de mindenképpen interjúértékű. Sajnos nem sikerült kifejezni.
Nem, ne fényképezz le - mondta, sértetten (hagyjál már békén). Úgyhogy csak ez a kép van, amit még a peronról csináltam, mielőtt odamentem hozzá.

- És akkor mi lesz? - folytattam - akkor levágatod?
- Ne aggódj, nem fogom - mondta szó szerint, itt a választékosság, és odabökött a sínre, értve ez alatt, hogy nem fog keresztbe tenni a vonatnak. Ezt készpénznek kellett vennem, megfordultam és eljöttem onnan, újra átbukdácsoltam a pálya zúzottkövein, mint Micimackó a lépcsőn, ha valaki még emlékszik a jelenetre, a vasúti hídon át vissza a peronra, és jött a vonatom.

Fiatal srác volt, 20+, arcszőrzet nélkül, nem volt se büdös, se koszos, 3 méterre álltam meg tőle, tiszta tekintet, kellemes bariton hangfekvés. Kapucnis pulcsi, farmer, olcsó sportcipő. Hosszúkás, keskeny baltaarca volt, szokatlanul erős és lefelé megnyúlt alsó állal, már amennyit a kapucni alatt az arányokból láthattam.

Amikor jött a vonatom, és felszálltam rá, és elindult, nem ment 30 métert sem, hiszen a vonatvezető nem volt vak, lassított és megállt, majd kisvártatva, nagyon lassan újraindult, és elhaladva mellette akkor láttam az ablakból újra az én emberemet: a sín mellett állt, onnan vagy 5 méterre, biztonságosan távolabb, zsebre dugott kézzel, hajlott háttal.

 

süti beállítások módosítása