Text
én megtettem mindent, amit viszonylag kényelmesen meg lehet tenni

come on my selector

lásd még: zene város a módszerről

Van egy játékom reggel.

Bejön a lajosmizsei vagy monori vonattal, zónázó vagy személy, S50-es,
az én népem beér a Nyugatiba.
Ott leszállnak,
átverekszik magukat a keskeny peronokon,
bele a vasbordás épületbe,
a megcsúszott, összenyomódott, rézfúgás padlóburkolásra vetik lábaikat,
most nem vidékizek,
mégis a nyájat kellene leírni;

kitérő
egyszer guggoltam a Hortobágy kies pusztáján,
túrista voltam, az olyan, mint a vidéki, csak a vidéken, szóval idegen, végülis, idegen, fiam Camus,
guggoltam a fű közepén,
ahogy a petőfilélekben az megfogant, sehol se semmi körbe,
volt azonban körűlem' a nyáj,
tengernyi birka, az összes birka, gyapjas, rágó,
elöl rág, hátul ürít, közben lép,
és jöttek szembe csigalassúan,
én meg nem mentem arrébb,
guggoltam egyhelyben, gondoltam, mi lesz?,
az lett, hogy körbefolytak,
mint valami áramlási egyenlet szemléltetése,
mint homogén, közösségük vonzásban egységes részecskék halmaza,
alkottak körülöttem egy 2-3 méter sugarú kört, azon belül nem lépett birka,
amelyiket mégis beljebb nyomott a tömeg, az visszaugrott társaira hágva,
a fejük felett vissza a többiek közé,
na ilyen idegennek lenni;

jön a nép a Nyugatiba be,
van egy hosszú folyosó, kivezet a körútig,
egyenletes, sima, majdnem szakadásmentes burkolattal,
amit a környékbeli új építkezések oldalról meggyűrtek, városi tektonika,
kopog mindenki sarka,
akinek kemény sarkú cipője van,

és ha a folyosó elején elkezdődik,
valaki felveszi valaki másnak a ritmusát,
a kopogást,
akkor a megismételt, átélt ritmus továbbadódik,
egy harmadik is átveszik önkéntelenül,
főleg nők, a városba tartó fiatal nők, a városnak stilettóba öltözve,
és a folyosó végére az egész szerelvény együtemben kopog

ez nagyon szép, imádom