Felhőtlenül boldog pillanatai voltak a gyereknek a hűvöskés és napsugaras Stefánián, ezt tisztán éreztem. Nagyon az övé volt az a 200 méter. Elöl haladt lendületesen motorozva, hosszú és erős kalimpálásokkal a sima aszfalton, nyílegyenesen, ura a helyzetnek, a sebességnek és a tér tágas nyitottságának. Jó húsz méterrel lemaradva sietett utána az anyja, alattunk lakó fiatal és jóseggű, szemrevaló anyuka, és megint húsz méterrel hátrébb a könnyű babakocsit toló apja, füles volt rajta, zenét hallgatott, a langaléta srác, úgy látszik a csaj szereti a hosszú dolgokat.

Aztán anyuka futni kezdett a gyerek után, nem kocogni vagy sietni, hanem futni, mint a nyúl, atletikus, gyakorlott, szép futómozgással.

Gyönyörű és hátborzongató tapasztalat volt, az a dráma, mint a babakocsi lassú gurulása a lépcsőn. Messziről néztem már az egészet, pont szembe mentem velük, elhaladtak mellettem, a hátuk mögül bámultam az egész történetet végig, a felsorakozó szereplőktől kezdve a konfliktus kibontakozásán át a cselekmény pillanatba sűrűsödéséig.

Nem tudom, onnan, annyira messziről már nem volt távolságérzékem, nem tudtam, milyen közel vagy messze a kereszteződéstől sikerült megfogni a motorozó gyereket. Eléállt, elékerült és egyszerűen elállta az útját, zárt lábbal, mint a cövek, tehát feltételezem, még biztonságos távolságban.

Hogy féket kellene szerelni a motorra, olyat, ami távirányítóval működésbe hozható. Egy satut rá, elemes pöcköt, ami blokkolja a kerekeket.
Hülyeség.
Nem, milyen fasza lenne az a motor.
De ez sosem neveli önállóságra és felelősségteljes gondolkodásra a gyereket.
Dehogynem. A gyerek, amikor a motor befékez, leesik arról és fáj neki. Ezért lassan fog menni. Nagyugye.