Pajtás #557. Tegnap a moziból kifelé jövet láttam a Nyugatit üresen, töküresen. Ilyenkor a megfigyelő lépésről lépésre távolodik a színpompás, forgalmas, magukat kínáló, nap végén fáradt fiatal emberi testekkel tele élettől bele a semmibe. Volt a földdel egyenlő szinten egy pultrendszerű manikűrös: magas székek, oda leül a kuncsaft, ellazítja a csuklóját és a kézilány kezébe adja az ujjait, ez is milyen pontosan átérezhető mozdulat, milyen lehet a szakember ujjainak tapintása, ápolt bőre - és akkor az farag rajta. Keskeny a kezem, tyúklábas, gyors, hiszek neki, tövig vannak nyírva a körmeim. Ilyen fal nélküli boltok a piacokon vannak. Beülni oda, ez is milyen érzés, nem árut veszel, hanem te vagy az, amit mások megbámulnak. Na és a kezeslányokra a céges stylist ilyen fehér tüll tunikákat adott, nagyon szépek voltak, elegánsak, és pont az ült le szórakozásból, zárás után a magas bárszékre, akinek megragadó lába volt. Keresem ezeket a látványokat nőben is, természetben is, alkotásban is, és soha nem csinálok semmit velük.

Aztán ez a nagy, várakozó állásponton levő tér, tetszett.