E két számból, abból, hogy két szám van, látszik, hogy először ő győzött. Úgy vert meg, hogy kb. 280-nál nem csak hogy el nem aludt, hanem be is szart: hatalmas, recsegős-leveses kifúvást intézett a pelenka közepébe, és akkor még 30-at haboztam, de 310-nél muszáj voltam tisztába tenni, gerincre tenni a pelenkázón, előtte felvenni persze, beismerni vereségemet, babusgatni kicsit. Ok, te győztél, kisköcsög. Nyammogott a vállamon ekkor, nagyon kicsi feje van és imádom az illatát.

A gyereksírás analitikus felbontására, az egyes hangeffektusok egymása épülésére még visszatérek.

De másodszorra is nekifutottam, és anyja ellenére, aki behódolni próbált ("majd újra megetetem - ó nem, ha evett, akkor evett, alvás van") a rácsos ágy mélyére helyeztem és megadó államat a korláton nyugtatva (a korlátra szerelnem kell majd olyan könyöktámaszt, ami a néha a biciklikormányokon van, hogy oda államat nyugtassam, oly speciális berendezés lesz ez, mint az imazsámoly, tulajdonképp' hasonló céllal) - másodszorra elszámoltam 153 ordításig, és ekkor, ekkor fordult a szerencse, az agy vértelítettsége, vagy más fiziológiája e kényelem-maximalizáló gépezetnek: megnézhettem azt a kicsi rángást, ami elalvás előtt az utolsó bizonytalan nekigyűrkőzés, félbemarad, és a gyermek megmerevedik, kaszáló keze szó szerint megáll a levegőben, majd lassan leereszkedik. És ekkor aludt.

A takarót a helyére lehet húzni, óvatosan.

De nem terhel meg az egész, nagyon jól bírom várni, míg elalszik, és számolom az ordításait. Csak a befejezett, teljes értékű ordításokat veszem listába. Egy mérnök számol, mert a következő alkalommal már felkészültebben nézhet az eljövendő elejbe, pl. 50-nél bizton gondolhat arra, hogy hol van ez még a 300-tól - s megosztva tudását az emberiséggel, annak is hasznára hajt.