Az olasz a Batthyány téren, az egyik kedvenc városbámulós helyem. Van egy ablaka, amiből rálátni a placcra, szemben és egészen a metrómegállóig, hever a lábaid előtt.
Szia, hogy vagytok? Semmi, csak volt 5 percem, és felhívtalak.
A saját gondolataimat sincs időm bámulni.
Mióta elvesztettem őket. Mert nem érek rájuk. A város lesz így, ami kitölti e helyet a két szem mögött, a varratok, ööö, ketrecében.

Belső sportom olvasmányaim szerint viselkedni, kipróbálni felszedett, nemsajátom érzéseket. Persze elég egyféle könyveket olvasok.

A buszon a mellettem ülő idősödő férfi zavartan megkért, hogy kapcsoljam be a telefonját, mert a bíróságon ki kellett kapcsolnia. Nem volt jó bőrben. Hosszan mentegetőzött és sajnálta ügyetlenségét. A kezembe adta a készüléket. Megkerestem az olcsó Samsungon a behajtani tilost, megnyomtam neki, nem volt rajta pin. Nagyon hálás volt, így azonnal hívást kezdeményezett és oda is elmesélte kisszerűen megalázó helyzetét. Felszabadult mondataiban "nagyon kedves fiatalembernek" nevezett. Elmúltam 40 és ápolatlan szakállat viselek.
A digitális szakadék felett átívelő közöny.

A postás sorsjegyet is árul. Ő szociális intézmény, beül a Kisvakondba pihenni. Csendes, kövér, szolgálatkész ember, felveszi a témát, amit mások, például a pörgős csapos maca, elejtenek. Ennek jelentőségét alulbecsüljük a politológiában. A vendég is nő, a neve Alma, és szőke. A piramisost szeretem, mondja, azt jó sokáig lehet kaparni. Álmos picsahangja van.

Futok a vonathoz, az utolsó másodpercben csípem el, a hátam megett szisszen össze az ajtó. A srác végignézi a produkciót. Ötletet lop és átveszi a szerepemet, liheg a telefonba, lihegést imitál és mesél a nőjének. Vagy a mamájának. Hogy késni fog, sajnos, majdnem itthagyta a vonat, képzeld.

Egy férfi bőrfüggelékekkel szétbombázott arca. Nem merem ráemelni a tekintetemet. Pária az emberek közt, mindenhová egyedül megy, a kávézóban babrál a céges bélyegzővel. Elképzelhetetlen, hogy lehet ehhez az archoz hozzáérni, és minden ilyen gondolat agyonvágja a humanitárius minimumot bennem, melyet éreznem kellene elhatározásom szerint. És borotválkozni? Szinte lehetetlen. Gusztustalanul ronda, nem lennék hajlandó megcsókolni, még ha a lánya lennék is.
Le kell vetetnem a karomról azokat a szarokat.

A kultúrát úgy képzelem, mint egymás mellett futó, különböző sebességű mozgójárdákat. Ahogy öltözködsz, amit olvasol, amit fogyasztasz, amilyen nővel élsz együtt: elhelyezed magad az időben.

Megtelt a vonat, azonnal indulunk. 13 perccel ezelőtt még egyedül ültem a termesben, azóta a közönség megtöltötte. Az elővárosi lakosok kiszámított menetrend szerint élnek, érkezésük pontos. Olyan hirtelen történt. Én országos viszonylatokhoz vagyok szokva, oda beülnek fél órával korábban.
Farkas József Szerencsés Lászlóval csetel a facebookon. Itt mellettem, konkrétan. Nem bírom nem látni. Csivit, nincs tartalom. (De legalább Operán.) Az internet már nem szexi.

Buszsávok kellenek. Én szeretem, amikor a hetes nekilódul a buszsávnak.

Magas sarok, keskeny kabát és hosszú egyenes haj, ringó járás, a zebrán bezsebelt oldalpillantások, a villamoson még városi lány, kiér a Nyugatiba, a peronon sétál végig, megáll, letér a járda őt megillető látványcentrumából, s a fal mellett cipőjét trampli csizmára cseréli. Hideg van. Munkát szeretne, meglesz, amit akar, ingázni fog.

A Tescoban cetlit silabizáló férfiak állják el a polcok közti csatornákat, tömegesen. Nincs vásárlási rutin, csak a felelősség. Ez még karácsony előtt volt.

Engem nem lehet / elfelejteni. Hogyan írod bele magad mások emlékeibe; regényterv.

Erste, Károly krt-i fiók. Csodálatos dekoltázsa van, high-hill dög, és még ezeken is alacsonyabb nálam, 35 körüli betanuló banki ügyintéző. Másodszor jön az én kisasszonyomhoz.
Tud kérni, de ha egyedül lesz, dühöngeni fog. Körbenéz a termes iroda csendjében, de minden második íróasztal üres, alig van kitől.
Bocs, tényleg nem tudok mástól kérdezni. Van ez a ... - és jön a bukdácsoló szakzsargonba tört litánia.
Mondd azt a kedves ügyfélnek, hogy a fiókos kolléganő megoldja.
Nem merem.
(Kisasszony, magam is sietek, de csak magamban.)

Sohasem vesz semmit. Nem az az ajándékozós típus. Erre ezt a kis izét elrejtette abban a hatalmas fában, de belül ám, és hetekig kerestette velem. Azt hittem, felrobbanok, hetekig felrobbantam, azt hiszem. (Olyan sapkában mondta, amit csak az igazán helyes, közérti viszonylatban finom életet elő idős nénik hordanak.)

Csillogó üvegkristályok díszítik a fülesét, a kis gombot a fülkagyló közepén. Ezek ilyen csajos dolgok és az összhatás, a jónőség megvan, de ha a részleteket észreveszem, lekonyulok az ízléstelenségtől.

A lakótelepi férfi kinyitja az ablakot a 4-ik emeleten, és a hatalmas, murvásan rücskös, homogén felületen ő az egyetlen csillogást okozó beesési szög és textúra, az ő ablaka, ami elé kihajolva egy percre tündököl.

Az egysoros posztok különkiadás #46.