Jött egy nő szemben, túl aprókat lépett és túl repdesve járt a szeme az utcán jobbra meg balra, a két fal között, a hajához emelte a kezét, még mindig ment, még vizes volt a haja, mert ennyi zselé nincs, azt különben is manapság a fiúk szokták, szakkifejezés is van erre: páva. A nő nem az volt, alacsony volt és negyvenes, kialvatlanul karikás szemű, túlméretes fehér pólóban és melegítőnadrágban, underclass dresszkód szerint alkalomhoz illően, a tájba simult. Mi az Ilka utca proletár végén élünk, a Katona kocsmát írhatta volna a Keresztury is.

Mire visszafordultam, átrohant a másik oldalra, és éktelen fojtott, de erejétől szétcsattanó szózatot intézett egy nagydarab húszéves gyerekhez, akit kicsit lökdösött is, de az le se szarta, zsebre rakta a kezét.
- Miért te is? Minek basztatod? Minek jöttél oda? A szart kavarni jöttél? A lakást akarod?

Haldoklik a mama, nagy az érdeklődés.

Poteket eltoltam onnan.