Becsukja a szemét a villamoson.
A nap szembe süt, a villanyoszlopok vágnak bele a látványba ritmikusan, snitt, snitt, snitt.
Lehunyja a szemét, inkább nem mobiloz, inkább nem gondol.
Vöröset lát, karmazsin-pirosat, a szemhéjat átszövő erek színét, ezt tudja, azon csodálkozik, miért nem lát kusza vonalakat, miért nem folyadék zubogását táguló falú csövecskékben, miért csak telibe pirosat minták nélkül. Ha már vér, az ő vére úgyis. Apró önsajnálat csúszik be, a véremre megy, gondolja. Az ő vére, meg az ő ideje, 135 másodperc egyik megállóból a másikig. Lehajtja a fejét, hogy ne lássa.