Kiszálltunk a metróból, és a másik végén, mint szoktunk (a Puskásnál), megnéztük, milyen távol van a normális kijárat, az úticélunkhoz egyébként optimális, na az messze volt, elindultunk a másik felé. Liftezni akart, a nyuggerek után futottunk, akik a liftet használják. Pár poén a gyermeki fáradtságról, rövid áttétellel a sajátjukra.

Zsebre csapta a kezét, ahogy hidegben szokta, erre megyünk, Potek, kószáltunk a járdán. Talált egy kétdekás üveget, bennem harcolt az undor és a kísérleti fizikus, meg az üveg szilánkosra törik, mint evidencia, kicsit aggódtam, de nem szóltam bele. Meg az én kezem is zsebben volt a hideg miatt, mit akciózzon ilyenkor a felelős szülő, nem akciózik.
Néztem, mi lesz.

Potek ráállt az üvegre, az üveg kibírta, mint ahogy azt vártam.
Mondom: jó.

Potek felemelte két ujjal az üveget, mint egy döglött állatot, láttam ám, hogy érzékeli a higiéniai kétségeket.
Mondom: jó.

Elejtette.
A szívem megindult a kataklizma felé, de az üveg kitartott.

Aztán jött a lényeg.
Van egy rámpa, amit a metrómegállóhoz az akadálymentesség jegyében építettek, azon haladtunk lefelé.
Gyermekem a kétdekást lejtirányhoz képest merőlegesen helyezte el, gondosan, mint egy különösen nehezen bepattanó legó-alkatrészt. Azért, hogy a hengeres tárgy a lejtőn leguruljék. Erre irányult a kísérleti hipotézise.
Nem gurult, mert megakadt a térkövek nútjaiban. Ekkor érzéssel, piros kis bakancsa orrával megrugdosta, és a kétdekás engedelmeskedett az elméleti fizikának.
Gurult, csálén bele a fűbe, de gurult.
S mi diadalmasan egymásra néztünk. A világképek találkozása volt.