Kijöttem írogatni reggel, BV még szundizik. Ébreszteni nem ébreszt, a rivaló csengőhang elnémítása a hétköznapok kínja.

Lesz ma pár órám dolgozni is.

Főztem kávét. Próbálom megragadni az ébredés utáni nyugalmat. Az ötletek játékosságát. Bámulható a sasfészekből előtárulkozó látvány. Előttem a park. Távol, a Semsey-medencét ölelő panelsor-hegyláncok felett a hőerőmű torkolatában megfigyelhető az áramlástani jelenség, amint a kémény fala hűti és lassítja az emelkedő gázokat, ezért a peremén egészen más színű, a peremén kormosabb, s mintha onnan lövődne az űrbe két sugárban a színes füst, s középen nem történne semmi, csak a hő vibrálása.

Na, ezen a képen pont nem változtatott semmit, hogy áttettem fekete-fehérbe, höhö.

A hőerőmű kéménye a barátom, s miolta hőmérőt szereltem fel az ablakon kívülre, melyet minden reggel megtekintek és leolvasok (amatőr meteorológusi mivoltomban szakkifejezéssel: észlelek), tájékozottnak érzem magam, egyenesen a tér urának. E pillantás az, amit végighordozok, erről beszélek. A tájleírásról. A tájban elhelyezett felületes szemlélőről.

A tér ura, ez jó. Volt egy kollégám, azt úgy hívtuk, hogy a "Talajok Ura".