Van a lányok lépésritmusának és lófarok-hosszának (hajviselet) (elnézést kérek) (de komolyan, hagyd már abba a röhögést) szóval a hosszának egy, az ingák lengésidejével jól fizikásítható együttállása, ami a hajtömeg ritmikus, egészpályás, teljes hosszban értendő, kompromisszummentes ide-oda lengését eredményezi. Megy, sarkait szinte agresszívan a padozathoz csapdossa, fejdísze vállszélességen kívül csapkod jobbra-balra, fantasztikus látvány.

Hátközépig érő hajjal biztos működik, ez ilyen gyakorlati tudományosság, kísérletezd ki, de ahogy nő (vagy vágják), adjusztálni kell a lépéstechnikát. És a befogási ponttal (aka hajgumi) is lehet kicsit variálni.

Tegnap az volt, hogy Panasonic: Vakio (aka Pan Sonic, 1995), című albumát hallgattam. Ritmikus kaparászások, hideg, egyáltalán nem humanizált gépzene, semmi kompromisszum vagy könnyítés pl. olyan trükkökkel, hogy mondjuk a szívritmusra épülne. Azt hittem volna, a test az ilyet nem fogadja el, erre nem billeg. BV nyitotta rám az ajtót zuhanyzás után (aka Beszélő Viszony, akiben vagyok), meghallotta, és billegtette a seggét meg lengette a középső ujjait ("kapd be"), szépen ritmikusan, mint az ablaktörlő.