Én sem létezek nekik.

(Nektek se vagyok, tisztázzuk.)

Most normálisnak lenni azt jelenti, hogy nem az ő ügyeikkel foglalkozni. Legalábbis nem így direktben. És ez nagyon nehéz, annyira felháborítóak és magukra is vonják a figyelmet, magukra is akarják vonni (bár főleg a harag árnyalatában kapják meg). Azért is nehéz, mert a köldököt nézni meg túl kényelmes. Kényelmetlenül kényelmes.

A tenisz címerállata a szervál.

Elhervadt a pitypang, megírom.

Az én párizsim. Ma Ady Endre vagyok.

Hiányzok?

Meséli a sztorimat ez az ember. TLDR.

praesens perfectum: Budapest és vidék: honnan ez az éles különbség?

A befelé húzó vonaton (Vác és Dunakeszi felől érkezik Újpestre) kínos csend volt reggel. Statisztikailag ennek a populációnak legalább fele a nyertesekre voksolt, a vonaton elővárosi középosztálybeliek szardíniáskodtak, tehát valószínűleg jóval többen is - és szégyellik magukat. Bámulták a cipőjüket meg a telefonjukat, nem vállaltak semmit, nem kérdezték meg egymástól az ismerősök sem, hogy nálatok? te kire? - nem beszélték meg. Nem láttam a győzelem örömét, a megkönnyebbülést, az elégedettséget rajtuk, nem voltak részesei semminek. Szar szégyen ült az arcokon.

Az újpesti indiánok a hó hulltával különös szertartásokba kezdenek. Állataikkal és kicsinyeikkel a mezőre vonulva emelnek bálványokat, a görgetett hótömbök nyomán különös vonalas rajzokkal szórakoztatva a levegőégből alátekintő istenüket. Ó, szomorú trópusok.

A keleti síkon a tarisznyarák emberfeletti méretarányú képe díszlik. Délen a gigantikus orsó alakú tárgy, talán űrjármű vagy léghajó, egy széles tárhasználatú, egyenes vonalakban gondolkodó apuka műve, aki két irányváltással, oda-vissza haladva oldotta meg a hógömb-görgetést, a görgetés kiinduló- és célpontjának szükségszerű azonosságát (közeliségét). Nyugatra a hosszú hajú mítikus hős küzdelme ábrázolódik, bokájába vadállatok, talán farkasok kapaszkodnak, de a népi hérosz küzd vitézül.

(A szertartás dokumentációja északi fekvésű nézőpontból készült. Az ábrán az északi irány lefelé mutat.)

Kijöttem írogatni reggel, BV még szundizik. Ébreszteni nem ébreszt, a rivaló csengőhang elnémítása a hétköznapok kínja.

Lesz ma pár órám dolgozni is.

Főztem kávét. Próbálom megragadni az ébredés utáni nyugalmat. Az ötletek játékosságát. Bámulható a sasfészekből előtárulkozó látvány. Előttem a park. Távol, a Semsey-medencét ölelő panelsor-hegyláncok felett a hőerőmű torkolatában megfigyelhető az áramlástani jelenség, amint a kémény fala hűti és lassítja az emelkedő gázokat, ezért a peremén egészen más színű, a peremén kormosabb, s mintha onnan lövődne az űrbe két sugárban a színes füst, s középen nem történne semmi, csak a hő vibrálása.

Na, ezen a képen pont nem változtatott semmit, hogy áttettem fekete-fehérbe, höhö.

A hőerőmű kéménye a barátom, s miolta hőmérőt szereltem fel az ablakon kívülre, melyet minden reggel megtekintek és leolvasok (amatőr meteorológusi mivoltomban szakkifejezéssel: észlelek), tájékozottnak érzem magam, egyenesen a tér urának. E pillantás az, amit végighordozok, erről beszélek. A tájleírásról. A tájban elhelyezett felületes szemlélőről.

A tér ura, ez jó. Volt egy kollégám, azt úgy hívtuk, hogy a "Talajok Ura".