* (életrajzi)

Potek, én vagyok az apád.

25 éve nem sírtam, és most.

Rokona elhunyt :(

Rokonul életben maradt :) (boríték!)

52cm és 3,5 kg, egészséges :)

A műtét nem sikerült :(

A műtét sikerült :) Hozzanak tiszta pizsamát.

Rokonában a varrás szakad :(

Rokona elvesztette uralmát záróizmai felett. Hozzanak tiszta pizsamát.

Rokona kávéfüggő. Lássák el apróval.

Rokona dézsmálja szobatársai szekrényét. Ha tehetik, táplálják.

Rokona elveszítette a kertben a papucsát. Pótolják.

Rokona önveszélyes :( Fürdőköpenye övét elvettük tőle. Azóta közerkölcsöt sért.

Rokona tiltakozásul visszafojtotta a lélegzetét. Győzzék meg maguk.

Hajnalban kétségbeesett, artikulálatlan, vadállati üvöltés szaggatja fel, mint bútburkolatbontó harkálygép, a kertvárosi utca csendjét. Lohmannak görcsöl a bal vádlija. Erre ébredt meg. Bokája pipában, emberfeletti erőfeszítéssel feszíti vissza a lábfejét. A kávéhoz pirulát keres, magnézium-raktáraink csak hetek alatt töltődnek újra fel.

Rekvizítumok a tag-eletlen világból.
Egy francia számot hallgattunk, és úgy kezdtem el dúdolni, hogy á-vá szösö-lá. 

Neked voltak kazettáid, amiket te vettél fel a rádióból?
Voltak.
Olyan érzésem volt, mint amikor nem tudtam a számok címét, és magyarul, fonetikusan rájuk írtam a számok címét. Széj jú, széj mí.
Sose írtam fel a számok címét.
Csak voltak úgy egymás után?
Bólintott.
Mint a véletlenek?
Tudod, hogy nem voltam sose jó ezekben a rendszerezős dolgokban.
Ostoba állat.
Hogy mondhatsz nekem ilyet? Hogy?
Mert ez a meggyőződésem.
Ütött.

Rávettem magamat, és elmentem az sztk-ba. Zuglói Egészségügyi Szolgálat ügyfele vagyok. A bejelentkezés gépesített, a konzolnak a TAJ-számomat kell bepötyögni, a fura, oldalra rendezett gombjain, és emberi beavatkozás nélkül bejelent, elhelyez a várakozók sorában. 12-ik vagyok.

Fül-orr-gége, ahol a múltkor is megszívattak: egy éve hazaküldött a doktornő, hogy majd jöjjek akkor, ha fáj a fülem. Nem volt elég, hogy fájni szokott, csak most éppen nem. Ennyit a megelőzésről, persze igaza van, mit vizsgáljon; felírt valami placebó fülcseppet.

12-en vannak előttem, ez 2 óra minimum. Gyanakvó arcú betegek a székeken, kollégák. Meghülyülnek a váróban, frusztráltak és bunkók lesznek a várakozástól, hát ezért, így találkoznak az orvossal, szavuk sem jön meg. Nem artikulál, vagy ha beszél, beszéde nem strukturált. Felajzott, felindult ennenmaga, érzelmei tiltakoznak. Elmegy a hangjuk, elfelejtenek beszélni, magukba zuhannak.

Hallásvizsgálatra jött, szép nagy füle van. Orros, viszket az orra.
- Leülhetek?
- Persze - és összébbhúzódok.
- Elférek, köszönöm.
Mintha megsértettem volna, hogy kövér.

Két katatón szemben. Később rájövök, hogy amíg ki nem nyit a pszichiátria kis kuckója a folyosó végén, a fül-satöbbiászat padjaira telepednek az oda, kurzív, várakozók.

Az egyik idős férfi, jávorpálosan oldalra fésült haj, ing és pantalló. Ül, egy botot fog a jobb kezében, a botnak T-alakban formázott markolata van, könnyebb reá támaszkodni, és ő ülve is reá támaszkodik, amidőn ül. A bal hóna alatt feszülő vállal szorított barna aktatáska, azt nem engedi, élete árán se. Az arca a felső sarok felé mutat, azt nem mondanám, hogy néz, mert nem néz, tekintete nincs, főleg mert csukva van a szeme, és magának hangtalanul énekel. Mozog a dallamra a feje, fel-felveti és leejti a koponyáját a szemöldöke irányába vezényli a taktust, hosszú, kitartott hangokat énekel, a beleélés miatt grimaszba húzódik a szája, a szeme végig csukva, nincs hallgatósága, nincs szégyenérzete sem, pedig az volt, biztosan. Nem derül ki, hogy mit énekel, sose derül ki; tátog, formálja a hangokat és elfeledkezik magáról, a helyről.

A másik görnyedten ül, maga elé mered, a két ökle egymás mellett összeszorítva, és hajlong, mint egy buddhista imamalom. Néha felnéz, megkeres egy tekintetetet, néha az enyémet találja meg, ekkor borzalmasan érzem magam, de nem bírja sokáig, a szánalmat és együttérzést sem bírja sokáig.

Ennek ismeri meg az orvos a társadalmat, egy lebutult populációnak; nem csoda, hogy hülyének nézi. És ez az egyik legbefolyásosabb szakmai lobbi.

Valami bűzhödt szarszag is terjeng.
Légy jó mindhalálig.
Tehetetlenek, segítségre szorulnak. A félelem, mint ártatlanság.

Régen nem ilyenek voltak a fúrók, nem ilyen kifinomultak, nem volt az, hogy kicsit nyomod - lassan forog, nagyon nyomod - gyorsan forog, és közben arányosan dimmel, szinte együtt él érzékeny szándékaiddal, anyagminőséggel; nem, ha nyomtad, forgott és kész. Apám is hozott Black & Deckert a '90-es években nyugatról, brutális volt, ezeknél jóval erősebb konstrukció. Imádtam a narancssárga kábelt rajta. Apám mérnök volt, gondosan mérlegelte az elérhető fúrókat az üzletben (ár, nyomaték, kalapács-e, tokmányméret, tetszik-e).

Hat ember portréját néztem végig a HÉV-en. Képbe kellett volna őket foglalni, de lusta voltam. Arról képzelegtem, milyen pazar lenne, ha mindannyian egyszerre néznének a lencsébe, ha mind a hat arcot meg tudtam volna őrizni, és nem csak mondjuk kettőt, a másik négyet pedig jó esetben félprofilból, ahogy a kép valójában sikerült volna. Egyik sem lépett a tér centrumába. Egyiknek sem volt önmagában jelentősége. És nem készítettem el a képet. Mostanában sok képet nem készítek el, egyrészt, mert eleve nem vagyok velük megelégedve, másrészt, mert nem merem és lusta vagyok, mindez szétbogozhatatlanul, nem fogom megbocsátani.

Egy harcsaarcú 50-es férfi, aki szemben ült, és nem tudtam meg róla semmit. Ingázó munkavállaló, alsó középosztálybeli, arcán fásult unalom, a viszonylat képei több tízezredszerre. Annak a nyugalmával, mint aki végre öncsalás nélkül szembenéz titkos szenvedélye következményeivel, mondjuk kedvenc pornószínésznője van, akit nem hív pornószínésznőnek, vagy szuperhősös filmeket néz és éjszakánként feszülő latexben sétára indul a Szilas patak partján, szemrevételezni a békákat.

Egy szikár izomzatú férfi, egy csuka, de ez inkább csak az előzőre való reflexió, mint leírás, aki a headsetjébe beszélt az ajtóban, kis bajúszt viselt és a karja formái ragadtak meg.

Mennyi információ van a látványban? Elég-e, ha azt mondod, hogy raszter? Vagy a befogadás miatt ez azért kevés? Mi az istent jelöljek?

Egy fiatal férfi és nőtársa a másik ajtóban; a nő nem volt szép vagy jónő, de a beszélgetés mégis vetítésnek tűnt, a srác kapaszkodót markoló csuklóján több sor színes fagolyós karkötő, egek. A nő hamarosan nem férjesül.

Anya és lánya a szemben levő boxban; a hasonlóságok és különbségek a két lefelé keskenyedő arcon, a lány friss érzékenysége és elevensége, és ugyanaz az alkat ezen energiák nélkül, ő bólogatott a lánya mozgalmas gesztusokkal kísért előadásán, más emberekről beszéltek, természetesen. A csajnak jó frizurája volt, rövid és vágott haja, tetszett, szívesen látnék több rövid sassoont. Hol felvette a napszemüvegét, hol le. Mióta nyár van és a lányok napszemüveget viselnek, a legszexibb részük a száj lett, a szájakat, ajkakat tudom ilyenkor megfogalmazni. Kicsi, nagy, szín, forma. Mennyi magány van neked meghagyva? Főleg, ha nézlek?

(...) [link!]

Egy ismerősöm
nek meg ölébe esett
a Hajdú bojler

Az ember (=én) azért beszél könnyű dolgokról, mert nincs bennük, nincs ezekben felelősség. Nem beszél pl. a cigánygyilkosságokról. Ez így van. Ilyenkor érez szégyent.

Szerintem sokszor beszélek komoly dolgokról, mind magánéletileg, mind szakmailag [azt nem itt], és szakmailag komoly konfliktusaim is származnak ebből, meg vagyok fenyegetve stb., ez elsőre rémes, de utólag komikus.

Fölszólalni és megverettetni, áhh [ez egy kísérő érzés, nem fenyeget, lazán csatlakozik ide].

Utólag komikus lesz, még pontosabban groteszk, ebben lehet bízni.

Pajtás #558. A négyes metróról leváló rakétafokozatok.

(Ennek legalább van értelme - ipari esztétika sorozatunkból.)