A Himnusz intró vonósait az isten is szintiszőnyegnek teremtette.

13 kiwi van egy dobozban.

Kiszálltunk a metróból, és a másik végén, mint szoktunk (a Puskásnál), megnéztük, milyen távol van a normális kijárat, az úticélunkhoz egyébként optimális, na az messze volt, elindultunk a másik felé. Liftezni akart, a nyuggerek után futottunk, akik a liftet használják. Pár poén a gyermeki fáradtságról, rövid áttétellel a sajátjukra.

Zsebre csapta a kezét, ahogy hidegben szokta, erre megyünk, Potek, kószáltunk a járdán. Talált egy kétdekás üveget, bennem harcolt az undor és a kísérleti fizikus, meg az üveg szilánkosra törik, mint evidencia, kicsit aggódtam, de nem szóltam bele. Meg az én kezem is zsebben volt a hideg miatt, mit akciózzon ilyenkor a felelős szülő, nem akciózik.
Néztem, mi lesz.

Potek ráállt az üvegre, az üveg kibírta, mint ahogy azt vártam.
Mondom: jó.

Potek felemelte két ujjal az üveget, mint egy döglött állatot, láttam ám, hogy érzékeli a higiéniai kétségeket.
Mondom: jó.

Elejtette.
A szívem megindult a kataklizma felé, de az üveg kitartott.

Aztán jött a lényeg.
Van egy rámpa, amit a metrómegállóhoz az akadálymentesség jegyében építettek, azon haladtunk lefelé.
Gyermekem a kétdekást lejtirányhoz képest merőlegesen helyezte el, gondosan, mint egy különösen nehezen bepattanó legó-alkatrészt. Azért, hogy a hengeres tárgy a lejtőn leguruljék. Erre irányult a kísérleti hipotézise.
Nem gurult, mert megakadt a térkövek nútjaiban. Ekkor érzéssel, piros kis bakancsa orrával megrugdosta, és a kétdekás engedelmeskedett az elméleti fizikának.
Gurult, csálén bele a fűbe, de gurult.
S mi diadalmasan egymásra néztünk. A világképek találkozása volt.

Rakásolt elemekkel mindig le lehet venni a lábamról. Kaotikus belső vonalak és rendszerező szabályosság. Van egy stabil emelkedési szög, két kocsit szembefordítva párhuzamos vízszinteseket kapunk, ez prozódia, ez költészet.

A mozgólépcső az urbánus traktor. Durva, erős, zakatol, nagyon hasznos.

Az egyes elemek, amikből a mozgólépcső összeáll, kis görgőkön, két sínen futnak; úgy is hívják őket egyenként: kocsi. A szerelők hívják így. (Lásd még a daru-iparban a futómacskát.)

Kitaláltam, hogy kell írni.
Nem...
Kitaláltam, hogyan kell írni.

Nem tud jól aludni. Végül azért kelt fel... nem emlékszik, milyen gondolatra. Becsukta az ablakot. Míg a metróig ért, elbőgte magát megint.

A pizzásnál összezavarodott 5 forint miatt. Öt forint, bazmeg. Nem vette észre, hogy a pék a pultra tette, túl sokáig állt egy helyben, ránézett, de pitiánernek tűnt a szitu, csak rázta a fejét, röpködött a szőke haja, hogy nem, nem érdekes, és akkor a pék megmutatta, hogy ott van a tányéron.

Hatékony, az tudna lenni a f6-os felkelésekkel. Ha rá tudná venni magát. Elképzelni el tudja, hogy dolgozik, mint állat. Beletenné magát áldozatnak, termelne, szakadna bele.

Neki van a legnagyobb fülese a metrón. Meglehetősn' komikus lehet vele, mosolyog magán. Bámul bele emberek arcába, ők is az övébe, bár kevésbé szemérmetlenül. Mindenki zenét hallgat, több-kevesebb odaadással. A szőke lány vigyorog, a kedvenc száma jön a tracklisten.
Hasonlat: úgy vigyorog, mint akinek a kedvenc száma jön a tracklisten.

A szakdolgozatot a zenei elragadtatás arckifejezéseiből fogja írni. A metró mellérendelő algoritmusa meglepő gyakorisággal állít elő tökéletes családokat, vagy klasszikusan családnak nem mondott emberi közösségeket. Ez egy patriarchális közösség: uralkodói atya, beleragadt nő, kiugrott tinilány. Az emberi közösség meg: random mellérendelés.

A sokszori ismétlésben unalmassá vált, ugyanolyan csajok. Alig van valaki az utcán, akiben lenne fantáziát. Ülnek egymással szemben és élénk fecsegésben magyarázzák az életüket. Mintha gyakorolnának valamire, és amit csinálnak, az nem igazi vagy nem számít sehol. Megutálni a pasikat is elég azután, hogy megkapod őket. Az ég ugyanolyan mindenhol, legfeljebb tisztább. Tépett tollú varjú billeg át rajta. Délután esni fog, jó sok.

Önsajnálat, helló. Úgy fogok magamba záródni, mint a kagyló. Néha kidugom azt az egyetlen lábamat, arrébbmegyek.

Sétál a Batyitól a cégig. A rakpart gyakran büdös, lófaszt friss a levegő. A fények szépek, a Margit-hídra felkapaszkodó villamosok munkája, a felhők, a reggel északnak húzó repjáratok Pest felett. Van élet, magyarán.

Nagyon gyorsan alkalmazkodott, jól áll neki a prolilét. "Proli", bazmeg, már én is azt mondom, hogy proli. Gyors szégyen, szinte technikai. Panel, busz, kiskoszos abc: ezt érti alatta. Alig alszik, az jól jön a munkának. Sötét van, egyik nap esik, a másikon nem, ki kell sétálni a megállóba, 10 percenként jön egy busz. Meg kell mutatni a bérletet, ez is. És megnyomni a metró ajtaján a gombot, ennyi kurva felesleges mozdulat. Ruhát egyhetes hátizsákban hord magával, a cipőben és a kabátban meg kell bízni, és nem lehet sűrűn cserélgetni. Van zenéje, az mozgatja. Emberek arcába belebámul, az szórakoztatja. Rengeteg energiája és ideje van gondolkozni.

A betegségtől fél egyedül. De amit nem lehet gyógyítani aszpirinnel, abba vagy belehal, vagy kifekszi. Egyelőre meleg van. Bár világosban és fejfájással már nem olyan lendületes és felkavaró az egy órás utazgatás, mint sötétben.

A metró dizájnja véget ér ott, ahol a személyzet lakik és otthonos. Értsd: a piros-fehér burkolatok a hülyéknek vannak. A melegedő, vagy tartózkodó, vagy mi ez a kabin a peron végén, mélyen a föld alatt. Az ugyanolyan linóleumos, mint 50 éve.

Szuperhősökről beszélgettek. "Egy kis gyerek, de ördög lesz belőle, 3 éves korában kapja meg az ördög erejét. A Vasemberben is felbukkan" - magyarázza lassan, átéléssel és a háttérirodalomból kísértő szóhasználattal.

Reggel 9-kor jelennek meg a strandon, egy lapátos, egy gereblyés. Kis mozdulatok, nagy egyensúlyérzék, ide ebbe a lyukba dobj még egy lapáttal, okés, most sík. Benne van a szintező a seggébe. Ellapítják, elegyengetik, kidobálják az elveszített játékokat a fűre.

Ezért nincsenek meg a homokvárak másnapra. Ilyenkor érted meg. Déva. Amit felraksz nappal, lerontják reggelre. A strand nappali világán, az ismert szabályokon túlról jövő emberek, akiket el sem tudtunk képzelni. Nem kerestünk magyarázatot. Sokáig úgy tűnt, hogy a strand mindig ugyanolyan, a homok lapos, a várak megépülnek, az idő újrakezdődik minden reggel a bágyasztó napfényben. A természet erőiként fellépő emberek.

A szakértő ellenben ezt mondja: a kedves szülők meg panaszkodnak, tudja, hogy köves a homok. Telehordják kövekkel építés közben, aztán meg panaszkodnak.

Felnőtt férfiak azzal töltik idejüket, hogy nem túl értékes törött tárgyakat próbálnak megjavítani. Ma, az alkatrészcsere, a tárgycsere, a tárgycserével életmódcsere korában. Eltörött a gyereketetőszék? Megragasztod. Eltörött a radiátor tekerője? Megragasztod. Eltörött a hegedű? Elénekled és megragasztod.

Egy nem túl jó fülhallgató törött abroncsának problémája merült fel a képen. Az egyik fogja, a másik illeszti és keni. De tényleg, ez a füles szól olyan jól, hogy érdemes legyen vele ennyit szarakodni?

Tudod, mi a megjavítás? A megjavítás azt jelenti, hogy a tárgyat, aminek volt egy funkciója, amit használtál valamire, de amit már nem lát el, mert elromlott; és van egy geometriája, ami hibás - ezt a tárgyat felbontod kisebb tárgyakra fejben (az agyadban) majd a gyakorlatban is, azaz szétszeded még kisebb tárgyakra, amiknek kisebb funkcióik és kisebb méreteik vannak, és ezeket a kisebb funkciókat és geometriákat úgy rendezed össze újra (először fejben, az agyadban, majd az anyagban) (agyadban majd anyagban, ezt is le lehet énekelni, kitérő vége), tehát az alkatrészeket úgy rendezed újra, a geometriákat úgy módosítod (agyban, anyagban), hogy megkapd az eredeti funkciót. Ez a játék az igazi szerelés általános elmélete.

Az epokitt kéttével kétkomponensű, epoxigyanta-alapú ragasztó, mindent megragaszt. Mindent, ez a konkrét isten. Apám 7 éves koromban megpróbálta összeragasztani a piros műanyag gyermeksílécet. Hát nem sikerült, merev lett, mint a kő, az első huppanóban eltörött. A mérnökök hisznek az anyagban, azért próbálják meg.

Ezt Londonban lőttem 3 évvel ezelőtt.

(Mostantól fekete-fehérek lesznek, egy darabig biztos. Aztán majd meglátom. A fekete-fehér egy olcsó absztrakciós eljárás. Tartalmi redukció. Könnyen elő lehet állítani gépekkel. De a valós világban nincs ilyen, és eddig figyeltem arra, hogy amit mondok, az létezzen. Jó volt azt mondani, hogy tényleg van.)

Egy kisebb templomban volt egy kisebb tér sarkán. Nem emlékszem. De ki volt írva rá, hogy "listening service", és indokolatlan csend volt, mondanám: vágni lehetett a csendet, de ez a kifejezés a füsttel állandósult.

Ül egy kedves nő és vár. Hivatásszerűen vár. Bárkire, aki bejön. Esetleg sokáig, mert aki bejöhetne, szemérmes és nem jön. És végül bejön egy ilyen. Megáll előtte. Minden porcikája segítségre szorul, a válla tartása különösen. A nő mosolyogni kezd, hivatásszerűen, illetve alapból, és a homlokára tolja a szemüvegét, mert mindezidáig olvasott. [Én nem voltam jelen. Mondom, hogy amit mondok, az nem valóságos, csak a kép létezik.] Lehet neki mondani olyanokat, hogy "nincsenek érzéseim... és ha mégis lesznek, nem fogják lerombolni az intelligenciámat". És akkor valami katartikus kezdődhet el köztük, de azt már nem láttam, csak meghatott az elképzelés, hogy lehetséges. Bármilyen nevetséges.

Majd kivezetett a szemérem, mint a bírósággal tiszteletlen tanút a törvényszolga.