Lábszárközépig a híg betonban áll a csávó (gumicsizmában), és simít. Ezt nagyon szeretem nézni, és megfigyelésem szerint a módszer nem régen terjedt el a szakterületen. Képzelem, milyen, amikor ki akar mászni onnan: ottragad a csizma. Csak bele ne köss. Te kőmérges kelemen. Konstans poénforrás.

Az interneten, meg a betondzsungelben nincs élet. Én is csak itt kóricálok. Rábeszéltek, hogy gyöjjek fel, mert a gyerekek nem akarnak lemenni. Mer' megfáznak. A földben van az élet. A borsó, meg a bab. Az nekem, ott van az élet, hogy répát szeggyek. Elfáradtam itt Pesten.

Kell egy lakat, érted, lehet kell vennem egy lakatot. Oda a sufnira kell. A hálózsákba belebújok, az minusz 10-ig megvéd.

Nem sietek sehova Kati, csak elvitt egyet. Azért ordítok veled, mert elvitt, kurva hangosan zörög ez a szar, azért, ércsed már... Itt szórakozol velem már megint? Hát mit játszod a fejed, még nem is találkoztunk és játszod a fejed?

A hév zsúfolt. Felszáll és kihúzza magát, magasan tartja a fejét, tömzsi, de nem apró ember, csak kicsit alacsonyabb az átlagnál. Fekete inge, sötét kordnadrágja mintha egy más évszakról vagy nordikus szélességről szökött volna ide, mint ki repülőn érkezett s nem volt mód ruhát váltani. Mint az új plébános/lelkész, ki az internátusból hozza komfortját s az új szolgálatban még csak tájékozódik, mint a póstagalamb. Hanem a kalapot nem veszi le, perc múlva orcáján csöpp szalad le, izzadik. De nem veszi le. Értelmezésem szerint a hév, az zárt tér, ott levesszük.

Lefényképezni nem lehet, emelni kellene az optikát. Nem mutatom meg.

Leszáll. Erősen jár, erőből, talpra teszi le lábait egymás után, onnan felesleggel nagyot emelkedik és ügyetlen átbillen súlypontján minden lépésben. Na ekkor veszi le a kalapját és másik keze eres hátával végigtörli homlokát, csiklandozta. Hát ezeket én fel nem foghatom, idegensége bayeri feldolgozhatatlan, öltözködési migráns.

Hogyan lesz a cirkuszból politikai legitimáció. Akit érdekel az ilyesmi, most figyeljen.

Van egy játékom reggel.

Bejön a lajosmizsei vagy monori vonattal, zónázó vagy személy, S50-es,
az én népem beér a Nyugatiba.
Ott leszállnak,
átverekszik magukat a keskeny peronokon,
bele a vasbordás épületbe,
a megcsúszott, összenyomódott, rézfúgás padlóburkolásra vetik lábaikat,
most nem vidékizek,
mégis a nyájat kellene leírni;

kitérő
egyszer guggoltam a Hortobágy kies pusztáján,
túrista voltam, az olyan, mint a vidéki, csak a vidéken, szóval idegen, végülis, idegen, fiam Camus,
guggoltam a fű közepén,
ahogy a petőfilélekben az megfogant, sehol se semmi körbe,
volt azonban körűlem' a nyáj,
tengernyi birka, az összes birka, gyapjas, rágó,
elöl rág, hátul ürít, közben lép,
és jöttek szembe csigalassúan,
én meg nem mentem arrébb,
guggoltam egyhelyben, gondoltam, mi lesz?,
az lett, hogy körbefolytak,
mint valami áramlási egyenlet szemléltetése,
mint homogén, közösségük vonzásban egységes részecskék halmaza,
alkottak körülöttem egy 2-3 méter sugarú kört, azon belül nem lépett birka,
amelyiket mégis beljebb nyomott a tömeg, az visszaugrott társaira hágva,
a fejük felett vissza a többiek közé,
na ilyen idegennek lenni;

jön a nép a Nyugatiba be,
van egy hosszú folyosó, kivezet a körútig,
egyenletes, sima, majdnem szakadásmentes burkolattal,
amit a környékbeli új építkezések oldalról meggyűrtek, városi tektonika,
kopog mindenki sarka,
akinek kemény sarkú cipője van,

és ha a folyosó elején elkezdődik,
valaki felveszi valaki másnak a ritmusát,
a kopogást,
akkor a megismételt, átélt ritmus továbbadódik,
egy harmadik is átveszik önkéntelenül,
főleg nők, a városba tartó fiatal nők, a városnak stilettóba öltözve,
és a folyosó végére az egész szerelvény együtemben kopog

ez nagyon szép, imádom

Moldova a magyar irodalom Stadler Józsefe.

Baknyúl.

Becsukja a szemét a villamoson.
A nap szembe süt, a villanyoszlopok vágnak bele a látványba ritmikusan, snitt, snitt, snitt.
Lehunyja a szemét, inkább nem mobiloz, inkább nem gondol.
Vöröset lát, karmazsin-pirosat, a szemhéjat átszövő erek színét, ezt tudja, azon csodálkozik, miért nem lát kusza vonalakat, miért nem folyadék zubogását táguló falú csövecskékben, miért csak telibe pirosat minták nélkül. Ha már vér, az ő vére úgyis. Apró önsajnálat csúszik be, a véremre megy, gondolja. Az ő vére, meg az ő ideje, 135 másodperc egyik megállóból a másikig. Lehajtja a fejét, hogy ne lássa.

Dire Straits: Money for Nothing. Az intró, ahogy meg-megmutatják kicsiben, aztán felvezetik és végül egyedül hagyják a nyers és fojtottan és durcásan lefogott, üvöltöző szólógitárt, az beszarás, könnyes szemű a hallgató én. 20 éve. Mintha valakit kilöknek a repülőgépből, és még nem nyílt az ernyője, az a pillanat.

Kapjam be, persze, el vagy avulva, öreg; Knopfer az utolsó pengetős technikájú gitárhős, mit kutyapicsázták ezt a soundot elektronikus zenei gruppie koromban.

Nagyon kényelmes emberek. (Új munkacíme van a Magyar döntéshozó férfinek. Nak-nek.)