Csíp a hideg.
Nyalóka csakfény.

Íme, gimnáziumi szerelmem, Pap Timi. Apró termetű, jó tornász, neki volt a legnagyobb ugrótávolsága a szekrénynél az osztályban. Mindig hátrébb kellett neki húzni a dobbantót. Télen egy nagyon hosszú malaclopó kabátban járt, valószínűtlenül körvonalas jelenség. Jól beszélt oroszul, és okos volt, tiszta értelmű, ahogy következményeket kihúzott derékkal elfogad valaki - ha ez a tulajdonság még mond valamit. Puritán csaj volt, két p-vel írta a nevét (összesen). Írhatta volna hárommal is.

Aznap ünneplősben kellett jönni suliba. A rajz nagyjából 1990-re datálódik.

Egy fél évig mögötte ültem a padban, érted, minden rezdülését ismertem, mindent, extázis. Persze soha semmi-

Az univerzum megismerhetetlenségét meg tudtam szokni, de a tiéteket, azt nem.
De az univerzummal nincs baj.
Dehogynem.
De nem neked kell vele beszélni.
Dehogynem.

Kódoltam egész nap, jó volt.
A munkámba temetkezem.
Nem kevesebb terhet kérek, Uram, hanem szélesebb vállakat.

Kéne egy olyan szám, amivel minden egyenlő. Nagyon jól jött volna.

SzJ írt nekem kis üzit pósztitre, amikor, amire hazaértem.
Hideg van a lakásban.
A konyhapulton találom meg, a konyhapult vastag kétcolos tömör fa, olyan súlya van, hogy, amint szokták mondani irodalmi körökben, beszakad alatta az asztal (önirónia az asztalosság részéről).
"Légyszi este etesd meg a madarakat" - írta. És az aláírás a teljes neve, vezeték és kereszt, mert ez ő. A teljes neve. A teljes nevem vagyok, mondja. Ezért szeretem. (Meg a madarakért. Lennék a madara is. A madara-e vagyok, kérdőjel.) Nem becéz. Befelé nem becéz, magát nem becézi.

Hónapok óta az a legjobb, amikor Potek este, lefekvéskor, kiveszem az anyja, fent említett, kezéből a gyereket, és ő lassan és álommal teli átöleli a nyakamat. Rátekerem a pokrócot, átviszem a kiságyba, aludni.

Úgy jöttem haza a hetesbuszon, hogy egy család nyomába szegődtem. Huszonéves fiú, és a csaja, két gyerekkel, kik összesen nem voltak 4 évesek. Vágott haj Apán, kicsorduló ideg és bizonytalanság. Úgy rángatta a babakocsit, mint aki ringatni akar az ordenáré hidegben. Oda-vissza, oda-vissza a Blaha buszmegállóban, mint a mechanikus baszógép. A Blaha buszmegállóban a legélesebb a szél ebben a városban. A nő apró, haja hosszú és aprócsigás, aki ha hátrahajtja a fejét, s nyaki inai megfeszülnek, a haja vége segge két partja közé ér, és még mindig nem számítottad bele az apró csigákat, melyeket ha kiegyenesítve, még lejjebb is. Fogták a két gyereket. Mutatták neki a buszon az elhúzó autókat, hátha műsor. Olyan úgyse nincs, hogy a kettő egyszerre alszik. Inkább egyszerre ordít. Apa fáradt, apa rángatja a babakocsit, mint a mechanikus baszógép. A tömeg benyomul az ajtóval szembeni öbölbe és szorítja négyüket. És ilyenkor én, Potek miatt, Potek szelleme lebeg a hideg levegőben, de tényleg, elcsordulok, beállok két mellúszó melltempóval a tömeg és a négyük közé, kitámasztok az ablaknak és okés. Mint a sátorvasak a hó alatt, mint a csúcsív a statikai nyomás alatt. A vastag télikabátok tompa puffanássá csillapítanak minden személyek közti fizikai érintkezést. Apa odaadja egyik telefonját a nagyobbiknak, mit játszunk, kígyósat.

Megszülettél, védd meg magad / Etesd meg a madarakat.

Ki a szar fog működő struktúrákat csinálni? Ez a mérnöki kérdésem.

Ha űrhajós vagy, törekedj a bátorság kiküszöbölésére.

Úgy tekintett az univerzumra, mint a gravitáció, mágnesesség, sugárás személytelen, titáni erőinek arénájára, soha nem hitte, hogy az élet fontos szerepet játszik a dolgok rendszerében; az élet megjelenését véletlen aberrációnak tekintette.

Az első Holdra szálló ember enyhe lőporszagot érzett, amikor a holdkomp ismét nyomás alá került. Az Eagle holdporral szennyezett kabinja.

A súlytalanságban az az egyik legkellemesebb dolog, hogy az ember akár egész éjszaka a karjaiban tarthat valakit, és mésem zsibbad el. (Ezzel gyakran megviccelte Anyámat, gyakran engesztelésül.)

Néha csak azért írok le valamit, hogy majd valamikor bizonyítékom legyen rá: erre már volt gondolva.

Odamennek, és ütögetik kalapáccsal, és ugrálnak a felszínen, mint az eszelős gyerekek, és kötelekkel mozognak, és elsőre megpróbálják és kinyitják, levegőt vesznek légköréből orron át. Primitív eszközökkel dolgozó és a csupasz fizikának kitett emberek, akik meggondolják és vállalják, hogy olyan hatások érhetik őket, amiket egyszerűen nem tudnak számításba venni, mert az emberiség történetében sosem gondolt ilyesmire senki, hogy ez annyira más lehet, amire itt egyszerűen nem lett gondolva se, sose, nem lett kitalálva, hogy mi minden érheti őket - és ők mégis mennek. Semmi óvatosság és semmi távérzékeléses felderítés nincs, ők felfedezők egy újvilágban. Odamegy és megnyalja, ha sónak hiszi. Esetleg ki fognak halni az inkák a mi bacilusainktól, vagy fordítva, ha odamegyünk. Semmi ilyen nincs - nem, van ilyen meggondolás, de meg van kockáztatva. Szégyenlik, hogy szemetet hagynak ott, de megteszik, mert kíváncsiak.

Az antropológia még nincs elterjedve a kozmoszban.

Apám sci-fi hívő volt. Sci-fi hívő is. Űrhajós. Amellett, hogy sokmindent mást is olvasott, és erre a sokminden másra nagyon büszke volt. Főleg a történetírás perifériáján tenyésző dolgokról volt még szó, kémregények, utópiák, aktuális világpolitikai ponyva (és amikor elkezdtem megismerni Apámat, irodalomról már alig). Mindezt a feltételezések öröméért és játékosságáért. Az összeesküvés-elméletek vicceiért. Az angol szerzőket szerette, a műfajban szokásos rettenetes, dagályosan szikárkodó fordításokban.

Ok, ő is a saját legendáját költötte, amikor a könyveit mesélte.

Apám űrhajós volt, én is űrhajós vagyok.

Mindig magamat keresem a verseidben. Ennek semmi köze ahhoz, hogy egy vers mi, vagy miről szól. Néha meg is találom. Ez annyira titkos, hogy senkivel nem lehet megbeszélni, a költővel főleg nem. Vele antúl pláne.

Mikor adod ki őket? Párat biztos megtanulnék fejből. Emlékezetembe vésném.

El vagytok bűvölve attól, hogy néznek benneteket. Egyedül vagytok, mint a Nap. Vagy hogy hallják a hangotokat.
Olyan ritkán nézek már egy nő szemébe úgy, hogy tudom, hogy nincs esélyem. Utcán, zebrán, egyetlen pillanatra. Szerettem ezt. De már nem sajnálom magam eléggé.

Minden vízbe mártott segg,
A súlyából egyszeregy,
Amennyi a laktanya,
Kiszorított kispina.