Szóval engem ez így érint.

És mindenki úgy csinált a peronon, mintha nem venné észre, vagy tényleg nem vette észre. A peron végétől 50 méterre ült a sín mellett, nagyon közel ahhoz, és rápróbálta a jobb lábát, átnyújtotta a sínszálon, mintha azt nézné, kényelmes-e, stabilan fekszik-e, aztán visszahúzta. Kutató, kíváncsi és így bizonytalan volt a mozdulat. (Ne hozzuk szóba József Attilát.)

Egy középkorú nő volt még, aki rajtam kívül tudomást vett róla, de ő rámbízta a feladatot, nem lépett le a sínek mellé.

Odamentem és beszéltem vele. Habozás nélkül indultam, és csak közben gondoltam arra, ahogy a pálya éles szélű, fékforgácstól és olajtól mocskos bazalt zúzottkövein egyensúlyoztam, hogy ez szituáció, itt konfliktus van. Mondjuk meg kell ütnöm majd, vagy elvonszolnom. De egyáltalán nem biztos, hogy öngyi akart lenni, mert tisztán és értelmesen, sőtmitöbb, választékosan beszélt, tudatánál volt, egyáltalán nem volt se részeg, se belőve. Még depressziót sem állapítottam meg.

De egyébként meg mi a kurva istenért ül le valaki a sín mellé? És lógatja rá a jobb lábát?

Kifejezetten zavartam, látszott rajta. El volt foglalva valamivel (nem derült ki).

Megkérdeztem, hogy mi a fenét csinál. Illetve megkérdeztem, hogy megkérdezhetem-e, udvariassági formulába csomagolva. De végülis azt kérdeztem meg. És elmondtam neki, hogy most pont úgy néz ki, mint aki a vonat alá akar kerülni, ugrani, azt nem, mert ült, ugrani, az túlzás lett volna. És ha lehet, ne tegye. De úgy kellett mindezt mondani, hogy ne akadékoskodjak. Hozzátettem, hogy igazán semmi közöm hozzá. De ha mégis ez a szándéka, az kifejezetten udvariatlan dolog. Jön itt a vonat, én is azzal mennék, meg még vagy 300 ember, az ő lábát meg levágja, akkor fékezés van, fülsértő csikorgás, vér van, összeszedik, áll a vonat, megáll az egész forgalom, az utánunk következő vonatok, amik nagyából 10 percenként jönnének erre Szolnok, Albertirsa, Lajosmizse és Monor felől, tele vidéki ingázókkal és elővárosi munkába igyekvőkkel, bedugul az egész Nyugati fél napra.

Értette, tökéletesen értette, de utált miatta, az is látszott. Minek basztatom.

Azt is megkérdeztem, hogy lefényképezhetem-e.
Miért akarsz lefényképezni?
Furcsa, amit csinálsz - mondtam, és azt szerettem volna kifejezni, hogy figyelemre méltó, aki ilyen érzéseknek teszi ki magát. Nem tudom, mi folyik, de mindenképpen interjúértékű. Sajnos nem sikerült kifejezni.
Nem, ne fényképezz le - mondta, sértetten (hagyjál már békén). Úgyhogy csak ez a kép van, amit még a peronról csináltam, mielőtt odamentem hozzá.

- És akkor mi lesz? - folytattam - akkor levágatod?
- Ne aggódj, nem fogom - mondta szó szerint, itt a választékosság, és odabökött a sínre, értve ez alatt, hogy nem fog keresztbe tenni a vonatnak. Ezt készpénznek kellett vennem, megfordultam és eljöttem onnan, újra átbukdácsoltam a pálya zúzottkövein, mint Micimackó a lépcsőn, ha valaki még emlékszik a jelenetre, a vasúti hídon át vissza a peronra, és jött a vonatom.

Fiatal srác volt, 20+, arcszőrzet nélkül, nem volt se büdös, se koszos, 3 méterre álltam meg tőle, tiszta tekintet, kellemes bariton hangfekvés. Kapucnis pulcsi, farmer, olcsó sportcipő. Hosszúkás, keskeny baltaarca volt, szokatlanul erős és lefelé megnyúlt alsó állal, már amennyit a kapucni alatt az arányokból láthattam.

Amikor jött a vonatom, és felszálltam rá, és elindult, nem ment 30 métert sem, hiszen a vonatvezető nem volt vak, lassított és megállt, majd kisvártatva, nagyon lassan újraindult, és elhaladva mellette akkor láttam az ablakból újra az én emberemet: a sín mellett állt, onnan vagy 5 méterre, biztonságosan távolabb, zsebre dugott kézzel, hajlott háttal.

A hekk, az bazmeg nem is egy hal, nincs olyan halfaj, hogy hekk, hanem a hekk, az a tonhalnak a vége. Van egy fajta tonhal a haliparban, amit így dolgoznak fel, az elejéből, mit tudom én, konzerv lesz, ami meg neked jut, az a vége a tonhalnak. Ezért nincs feje a hekknek soha, érted már? Soha nincs neki feje.

És tudod, mi a jó a halban? Szálkásít, bazmeg, az a jó benne. Ha megeszed.

(Mostanában majdnem annyian értenek a halakhoz, mint a focihoz, azt figyeltem meg. Horgászország.)

Megjegyzem, én is tüntettem már ki konspiratív és hatalomtechnikai megfontolásokból. Nem volt magas állami, hanem közepesen alacsony állami volt. Én sajnos csak ilyen közepeset tudok kitüntetni. Ám a gesztus sajnos nem hozta meg a várt eredményt. Átvette, de semmi hála, a mocsok. Nagyon bosszantó volt, még a cinizmust is elrontotta. S nem azért, amiért a Kertész, hanem mert ez észre se vette, az ostoba. Odament, átvette, és azt hitte, hogy elismerés. Nem, megvesztegetés volt.

Nem vagyok szimpi.

Ez a mostani izé se szimpi. Kertész nyert a "nem tudtok-e egy híres zsidót, akit viszont ki lehetne tüntetni?" konteszten, most, a Szabadság téri emlékmű konkrét, nemzetközileg is hírértékű és totális kudarca után.

Szóval az írót akkor, azt hiszem, nem tudom majd annyira tisztelni, mint tisztelhetném. Ezt sajnálom. (Tisztelni, meg olvasni, vagy egyenesen megtanulni egy verset, az más, egészen másképpen hatol az intimszférába, olvasni ti. egyedül olvasok ( = ez egyenlő szabadsággal, ez a harmadik szabadság-definícióm). Olvasni eddig sem akartam, akkor sem, amikor a Nobel környékén divatos volt. Beleolvastam, és nem győzött meg.)

Most már tényleg csak annyi az érdekes, hogy ő maga mit mond majd nyilvánosan a dologról. Na, arra kíváncsi vagyok.

Halott magyar írókat szeretek olvasni, azok már nem kenik össze ganajjal a szövegeket. Élőket csak akkor, ha tényleg nagyon-nagyon tetszik a könyv, és képesnek érzem magamat éjjel lemenni érte a sarki benzinkútra, ahol a szolgáltatás keretében leteszik nekem, és a szunyókáló kutast kell érte felébreszteni, az olyan romantikusan film noir. Vagy az enk1du kifejezetten ajánlja, az még a másik lehetséges mód.

De nem tesz ez rosszat az agynak?

Ő, egy tinédzsernek nem nevezhető nő legalább másfél órát hintázott megállás nélkül a füles alatt a balatonfüredi strand hintáján, a tóval szemben. Legalább másfél órát. Svungosan, beleéléssel, markolta a láncot, melyeket nem veszíthetett a kizuhanás fenyegetése miatt, leggyakrabban behunyt szemmel, melyeket a csúcsponton fent (a szélsőértéken), neki- és kitárulkozva a víz látványának, nyitott ki rendszerint. A szemeit. Extázisa teljében közel lehetett menni hozzá, mint a dürgő fajdkakashoz: így láttam. Játéka gyönyörű volt. Ez volt a legjobb, amit életemben a szabadidő eltöltéseként megfigyeltem.

(szün)

Poteket hintáztattam a Ligetben a minap, és előttünk volt egy kisfiú, akit a nagypapája olyan erősen és vadul löködte, ál-duzzogó indulattal, hogy a gyerek jóval fejmagasság felett szállt. Ez ihletőleg hatott rám, adtam Poteknek is (bár nem ennyire vadul), és csodák-csodája nagyon élvezte, röhögött és visongott, később már a szél is zavarta, mert hunyorgott tőle. Szóval megszokta a hintát, addiktológiai eset, és fokozni kell az adagot, hogy hatást váltsunk ki, az endorfin nem születik magától, a lagymatag hintázás alatt csak nézelődik (bár azt is szereti, egyébként, jó magasan van).

Aztán felmászott a dombra a farönkökből vert lépcsőn, jó sok fok volt, 20-30, négykézláb teljesítette, álltam mögötte és védtem a rohangáló idiótáktól. Minden más gyerekől. Tényleg képtelenek néha kikerülni valamit, mutatni kell nekik, hogy merre menjenek. Az egyik megszólított, hogy "csókolom, te vagy a távirányítós autósnak az apukája?" Egy igen jól pozícionált kis gengszter egy piros dzsippet hajtott a betonon az előbb, nagy kockázatot vállalva, mert a fél játszótér a gépet akarta levadászni, de fürge volt az. Mondom: "nem, én az ő apukája vagyok", és lemutattam a négykézláb teljesítménytúrázó rózsaszín erőgépre, és még ezt is képes voltam határtalan ellágyulással és büszkeséggel tenni, mintha legalább az Everestet mászná és én lennék a Tendzing Norgaj.

(Ez a poszt címében úgy indult, mintha az Ekkernek írtam volna, s hát ezen a módon szerbusz, láttam egy rheinland-pfalzi olvasót a statban, talán.)

Óvodásokra vonatkozó helybentartási kísérlet. Az óvodásoknak a fal tövében kell maradniuk, guggolva. Az őrök nem ismernek tréfát. Az eljárást indokolja, hogy jön a HÉV. Mi lesz a normaszegővel?

Levelez velem a takarítónő. Viktória a neve.

"Kérem, ne nyúljon a billentyűzethez! Köszönöm szépen." - írtam a cetlit 3 napja, éjszaka itthagytam az algoritmust termelni, s ilyenkor ha rátapodnak az ESC-re, a kód megáll és én másnap reggel gutaütést kapok. Elkerülendő a fentieket írtam. És a cetli véletlenül maradt az asztalon, kallódó cetli volt. De Viktóriát zavarta, a munkájában is és a becsületében is, 3 napon át emésztette. De nem nagyon, a köszönöm szépen enyhe miatt.

"Elnézést, ha kellemetlenséget okoztam! Nem szerettem volna, hogy koszba nyúljon amikor elmozdítja a billentyűzetet. Ígérem nem nyúlok hozzá! Tisztelettel Viktória" - És olyan kis farkincás felkiáltójeleket rajzol Viktória, imádom. És az én koszba nem való hercegi kacsóim Viktória képzeletében. Feltétlenül be fogok mutatkozni. Remélem, sudár és huszonéves.

Időskorúak bentlakásos intézete. Ízlelgetem a hangulatot. Garantált pelenkapénz, domborfarú nővérkék. Kockás plédbe bugyolálva gyalázni a fiatalokat hintaszékből.

A 2013-as Pitchfork Top 50-ből mondjuk 12 előadót ismerek (ebből kettő név csak ismerős amúgy, kettő pedig szupersztár és evidens), azér' nem olyan rossz ebben a korban.

Sms-t olvasok a buszon, de lefényképezni nem sikerült a betűket. "A peti is megigerte hogy ad egy kicsit. Te lennel az elso kainek vissza adnam."

Vajon a vasúti kocsik poggyásztartói arra vannak-e tervezve, hogy a bevágó huzat nehogy leemelje róluk a tálca krémest? Így nyáridőn. Jut eszembe. Szép áramlástani föladat. (Este hazafelé a vonaton.)

Egy rendes könyv minimum félmillió leütés. Kábé. Mondjuk 2200 leütés van egy oldalon, a könyv 250 oldalas.

A nemzettől nem lehet elhatárolódni. Dehogynem.

Csak az elmém tisztasága és a munkabírásom maradt.

Óriási gyakorlatom van abban, hogy hogyan kell életminőségét elérni a magyar társadalommal szemben, ellenére.

Egyik vidék pont olyan, mint a másik táj. És én mindenhol szeretek sétálni.

Az "éghajlat" szónak van köze a horizont görbüléséhez?

A kövér uszály széles vizet szánt, hullámai teljes szélességben átszínezik a folyót. A motorcsónak éles vágtája. A kirándulóhajók csobogása. A nagy báltermes sütkérező cirkálók alá taposott víz. Hullámtípusok, vízen hagyott formák katalógusa.

Hemingway írta (Halál délután, negyedik fejezet, kb. az ötödik oldalon), hogy Kasztíliában barna karú lányok az út mellett epret árultak, mely eprek oly nagyok voltak, hogy hüvelyk- és mutatóujjadat karikába görbítve sem érted át őket. Ezek szerint az óriás mutáns eprek termesztésének megvan a hagyománya. (strshp óriás mutáns epreiről jutott eszembe.)

Miért repülnek a legyek éles szögekben fordulva a lámpa alatt, miért nem kanyarodnak?

Az emberiséget nem lehet leszoktatni az illatosított papírzsebkendőről. De legalább van jelző-értéke. Indikátor. Ha náthás vagy, nem érzel szagokat, de ha érzed a papírzsepi szagát, már nem vagy náthás.

A hangya úgy sétál, hogy 6 lába van, és ezeket 2×3-as alakzatba rendezve használja, 3-3 láb mozog együtt, a hármasok egymáshoz képesti helyzete nem változik, stabil egyenő oldalú háromszöget alkotnak, a háromszög szögfelezőiben kell a lábakat elképzelni. Minden lépésnél 3 lent van, másik 3 mozdul. Mindig hárompont-támasza van. Kicsit csóválja a fejét és a potrohát az egyensúlyozáshoz. Reveláció, nagyon szép mérnöki mechanika. Ilyen lépegető gépet simán lehetne építeni.
Egy gif-ből tanultam.
Van más jármódja a hangyának? Üget-e, vágtázik-e, s a galopp és poroszka?

Pólóterv. Be Mine, Baby. Legyél bánya.

Egy jó menüt - ezt szokta mondani, amikor rábökök a krétás táblára. A Szendzsó tulaja, egyébként mint DVTK-szurkerek találtunk egymásra. Kérek kenyeret (jó lesz az is, amit most vitt el érintetlenül a szomszéd asztalnál ülőtől), elfelejti. Nem, csak lassú, ketten vannak az egész placcra, és csak hátul tehette át a szelet kenyeret egy másik kistányérra. Ilyen mikro-dolgok. Szükségem van erre az időre, ezekre az élményekre.

Bejön papa-mama 5 gyerekkel. Kétszer számoltam meg, hogy biztos legyen. Ennyi ember már nem individumok együttese, a felszínes megfigyelő, mint én, nyájnak látja őket. A legkisebb a nő hátán a kabátba applikált hordozoban. Egy kávéra ugrottak be. Olyan volt, mintha valami folyadék öntötte volna el az éttermet. Ide-oda lögybölődtek a falak közt és kitöltötték a térfogatot. Vidámak voltak, de nem tűntek az élet császárainak.

Bámulok bele egy huszonéves srác segge vájatába, mert az lóg az arcomba. Ez a baj a metrókkal. Hát ne nézz oda, nem? A lábtörlő egységes, szürkészöld felülete problémamentes.

Bepárásodott szemmel a fogas fogát kereső, ideiglenesen vak ember. Tapogat, mint a papucsállatka. Sikerül neki. Szégyenlősen orrot fúj. Belelátsz ezekbe a dolgokba és nem változtat meg, nem bírál felül. (önkéntelen szavak)

A főnök hitelcsalásról beszél az ügyfelekkel. Hogy felveszed, felújítod használt anyagból, a többi meg megmarad neked. Kijönnek, és fel van újítva, nem? Mindenkinek jó.

Tudod, mi a jó egy étteremben? Hogy egy asztalhoz bárki és bármikor odaülhet. És akkor veled foglalkozni kell. Jelentéktelenséged.

Olyan érzelmek megtanulása tanácsos, amik nem korlátozzák a képességeidet és főleg nem rabolják az idődet. Az érzések istenítése zsákutca.

Milyen komplexitás elégít ki?

A szív nem emlékszik, a napló igen.

A népitáncosok iránt érzek úgy, mint a szittya hagyományőrzők iránt. Hát persze, remek. Mindenkinek lehet inadekvát hobbija. Nekem is van.

A takonytörlésnek egészen sajátos módja volt. A márkába vette a gyerek orrát, lehúzta, elvitte a padig, talált egy zsebkendőt és beletörölte. Szülőkolléga a játszón, természetesen ujjatlan trikós, nagykezű, pocakos férfi.

Vánszorog át a troli Újlipóton. Egy középkorú, szemüveges napközistanárnő az utca szeme láttára, fényes nappal fújta le piros festékkel az Orbán-plakátot. Nem akart feltűnést kelteni. Nem nézett körül, nem emelte fel az arcát, maga is a táskájába bújt, mikor elrakta a kannát. Az ablakból láttam.

Vannak, akik úgy ülnek le velem szemben, hogy nem nézik meg az arcomat. Nem dönt arról, hogy jó vagyok-e neki, mindenki jó neki (ne legyek büdös, agresszív, ne lógjon a lábam a másik ülésre: persze vannak minimális elvárásai). Amikor már leült, akkor emeli fel a tekintetét, és esetleg. Én így nem tudnék.

Csávók tömegesen járkálnak olyan hajakkal az utcán, hogy kizárt dolog, hogy felkel és olyan.

Rendben van a haja, de ha (amikor) egy lánynak hosszú, egyenes, jól vágott haja van, az most oly kellemetlenül gyakori.

Az íráskészség nagy úr. A bokámig érsz ugrálva.

Az ismerettségi körömben is erős érzelmek és az élet nagy megmondásai aratnak sikert. Hamvas Bélát idéz és a népek lefekszenek.
Nekik írok.
Nem biztos, hogy nekik kellene írni.
Hamvas Bélától eleve herótom van.

Orbán Viktor a száját nyalintja. (népköltés)

Jobbanteljesít, bazmeg. (elterjedt káromkodás)

Ausztrál kutya. Kár, hogy a dingónak nincs zsebe.

Munkavonalas (sakálszerű, koszlott szürke, féltégla a pofája) és küllemvonalas németjuhászok.

Tetszenek ezek a hosszú országok: Chile, Vietnam, esetleg Norvégia. Soros kapcsolású megyék, tartományok vagy mik vannak ezekben, és lineáris logisztika, ha nem szólnak bele a keresztirányban húzódó fjordok, nem, mégsem veszem ide Norvégiát.

Még mindig nincs ötleted, miért vagyok jó csaj? - kihívás gyámoltalan fiúk felé. Pasizós szöveg, ha kell valakinek.

Párban ülő hosszúhajú félszőke nők húzgálják a hajukat párban ülő vastagkarú fiúk felé. Na ennek mi értelme?

Hosszú smirglicsíkot követelek a metró mozgólépcső kapaszkodó gumiszalagja mellé! Körömreszelőnek! Csak forgatni kellene az ujjamat.

Az utóbbi időben már csak magánvéleményem van a gravitációról, úgy tűnik.

Az ablakos elfelejtette. Mesterember, akivel dolgoztatok. Rátelefonáltam, este 5-6 között érkezik. Legalább őszinte volt, azt mondta: bassza meg, és bocsánatot kért. Nem teszek elég jelentős benyomást az emberekre.

Kudarcokról be nem számolsz. Ha facebookoznék, ezt kiírnám.

Lehetséges, hogy az isten létezik és satöbbi, de lényegtelen. A létezése vagy nem létezése, a kegyelme vagy bosszúja nem válasz a kérdéseimre.

Érvénytartama [mint szó]

Az elme számítások sorozata és halmaza, nem egy darab hús vagy híg ködlibbenés.

Megszülettél tedd meg magad / etesd meg a madarakat. [T. Dezső meets Európa Kiadó]

Neked vannak gyökereid. Én vagyok a te gyökered.

Sorközökkel kellene őket szedni, és egy másik, kerekdedebb font sem ártana.
( . Y . ) Cicik.
( ˙ Y ˙ ) Izgatott, dacos cicik.
( ¤ Y ¤ ) Leragasztott cicik. Ez saját!

Az egysoros posztok közt nincs összefüggés #47.

Második napja esik az eső, lóg a lába persze csak, de az olyan, mintha már esne, hiszen így sem lehet elindulni a játszóra, mikor azt kellene tenni. S második napja döntök úgy, hogy akkor is, elindulok, mert enne a lelkiismeret, ha nem indulnék, Potek ül az előszobában, várja a fél hatot, mint a Lessie, és a kezembe ugrik, hogy mi lesz már, menés van. Ha meg már el vagyok (indulva), úgyis lesz valahogy. Második napja lett.

Tegnap beálltunk a trolimegállóba, kihúztuk a záport, és elmagyaráztam a két máminak, hogy nem, ne hadonásszanak az esernyővel a sofőrt fenyegetve, nem akarunk felszállni. Ma meg nem is esett egyáltalán.

Potek ül a platán alatt a nagy homokos placcon, a vizesároktól pár méterre, a játszótéri közösség már 20-30 méter hosszúra terjesztette ki ezt az árkot, ami a csap felől nyúlik és a térkő burkolat mellett kanyarog, gigászi mérnöki teljesítmény, egy vízrendezési Suez, törött sárga lapátokkal a mélyén. Potek ül, mert olyan helyre tettem le direkt, ahol hozzá hasonló korú (= hasonló mozgásrendszerű, szóval bátran mászik, de még nem jár) gyerek van, hátha létrejön a kapcsolat. A harmadik típusú találkozás.

Potek nem kezdeményez, mert nem tudja, mit kell tennie, és az események átrobognak felette. Ül és néz a nagy szemeivel, a szájában remeg a cumi, mint a folyton izgő nyúl orra, ez az izgatottsága jele szerintem, de a teste egyéb részei nem árulkodnak, a cumin kívül más tag feszültséget nem indikál, a teste friss, terheletlen és mindig kisimult, sosem ideges, ezt annyira irígylem tőle. Potek vár, és akkor a másik gyerek odavágtázik, hevesen megérinti az arcát, mire szülei rászólnak az ufóra, hogy finoman; de Potek ezt nem veszi fel, majdnem bármit megtehetnének vele, ő néz mindössze, lelkesedése nagy, bizalma megtöretlen, a másik gyerekben sejti sorsa robbanás-szerű kiteljesedését, földönkívüli csodáját, de nem mozdul, mert nem kap olyan megerősítéseket, mint szokott. És rendszerint 2-3 perc alatt, mire elindulna, megunják és az ufó elvágtázik, felkapják, a Lóci nevű ma belefarolt az árokba, aminek sáros az alja, és fel kellett kapni Lócit megtisztítás céljából. Nem sikerült a kapcsolatfelvétel, Potek nem elég gyors.

Tegnap eljutott odáig, hogy kinyújtotta a kezét és finoman, semmi esetre sem támadólag ráhelyezte a kolléga vödrére, a vödör szélére, és kicsit maga felé húzta a vödröt. De ekkor a kollégát elragadták, mert igen ideges természetű volt annak nagyanyja, nem értettem.

Nekem nagyon tetszik ez a várakozás és reménnyel kecses szemlélődés, ahogy csinálja. Egyáltalán, semmi agresszió nincs benne.

Mostanában írtam egy párat ide: text.kinja.com.

Ok: kurvára hiányzik a közönség.
Ok 2: a dizájn alkalmasnak tetszik hosszabb bekezdések megjelenítésére.
Reverse: ott sincs közönség.
Meg szar az egész, nem lehet exportálni, nekem kell kézzel archiválni minden egyes posztot.

Olyanok vagyunk Potekkel, mint a strandröplabda-bajnokság. Jó seggek bokáig homokban.