Nyugati tér, villamosmegálló. Álmos pasasok nézegetnek a smink alatt merev és rémült nőket.

Kiárusítás a Szabó Ervin Török utcai fiókjában éppen.

Enyém lett 8 kötet 3900 forintért, s állt körülöttem két idős férfi, egy törött szemüveges, diszkrét kipárolgású, szatyros úr és egy szintén szemüveges másik, széttaposott alföldi papucsban, és a zsákmányomat méregették, majd bejöttek utánam a könyvtárba, míg a fizettem, és többször megnézték zsákmányomat, mohón és egyenként elkérték a darabokat, majd lassan visszarakták a könyvtáros kisasszony elé vonalkód-leolvasásra. Kutyára kellett volna nekik is. De ád egy: nincs helyem, nagy, nem tudom. Illetve ád kettő: drága. Utóbbit nem mondta, csak láttam rajt'. Jó, ha az embernek vagyon pénze és az ember csináltatott könyvespolcot (vett lakást), szóval van pénze - másodszorra is, dettó.

Keep rich, Péter.

Dicsekszem. Ez a szerény önelégültség részemről, belátom, idegesítő.

Czuzor-Fogarasi szótára 1-4 kötet (A-tól a H betűig, haha), Űrhajózási Lexikon, az amerikai irodalom Országh-féle története, Voltaire levelei, Balassa Péter Nádas-monográfiája, az nyolc.

A végén a szatyros még utánam is szólt, hogy "jó választása volt".

Azaz egy öltönyös faszi vagyok az esti vonaton, az esti vonat az agglomerációba fut ki a Nyugatiból, élesek, jól fényképezhetőek a neonfényei, így viszi aludni a megfáradtakat, a másik m nem ül, az igazán megnyomorítottak a városban maradnak kapubejáróban, műselyem paplan alatt, hullámkartonon, magyarul erre abrev az M&M, megfáradtak és megnyomorítottak, és erre a modern vonatra ülök fel, és egy megállón át nem vagyok sorsuk közöse az ott utazóknak, mély szolidaritás-viszonylatokat öltönyben nem mellre szívva potyázok.

A kiscsaj Potek. Minden kiscsaj potek, aki szemben jön, potek-klón. Ilyen lesz Potek, ez volt Potek, tanulom Potek (az accusativus ragtalanul divatos, 'szomat).

A kiscsaj a tableten egy olyan appal játszott, aminek mondatokat lehet mondani, és az app visszamondta őket torzított géphangon. Beszélgettek. Ritmusokat cseréltek. Gurguláztak egymásnak. A tizedik váltásra szélesen gesztikulálva artikulálatlan böfögésbe tekert közléseket zuhogtatott a kis kondenzátor-mikrofonra, és visított a válaszon. Összenéztünk. Nagyon jól szórakoztam, egy betűt nem sikerült olvasnom ezalatt.

Az anyja meg volt szokva a produkcióhoz, rendületlenül telefonált.

Akkor nekem ülést kellett váltanom, ebben a vonatban egymással szemben két hosszú sor van a közlekedő szakaszban, és arrébb kellett ülnöm, mert a térdemre felrakott lábamat kerülgették az újabb felszállók, és úgy szerettem volna pozicionálni magamat, hogy ne érintkezzünk, ne kenjem őket össze cipőtalppal. A volt ülésem pedig, a lehajtható segédülésem pedig gyönge rugózata által visszahajlani, emelkedni nem volt hajlandó. S ekkor odalépett a kiscsaj anyja:
- Visszahajthatom az ülést? Zavarja - és a gyerekre mutatott, hogy a gyereket zavarja. - Amin nem ülnek, azt vissza kell hajtani, mert zavarja. Csinál furcsa dolgokat - mondta félhangosan, nem a telefonba szánva, hanem nekem, próbálta kerülni, hogy belehallatszon társadalomtechnikai jellegű érintkezésünk a pici kondenzátor-mikrofonba, ami ezeken van. A mobiltelefónia évek óta nem képes hangminőséget javítani, mert minimálisan drágább bizbaszok kellenének az átviteli technológia analóg oldalára.
- OCD-s?
- Mi?
- Vonalra lép? A járdán - magyaráztam, és mutattam a kezemmel a képzeletbeli talpunk alatt a képzeletbeli járdán a valóságos repedéseket, szegélyköveket és fugákat átlépi-e a gyerek.
- Nem, még nem. De ami késik, nem múlik - tért ki, és sietve visszaült a saját oldalára, elintézve a magyarázatot, telefonálni tovább. Hosszú beszélgetés volt, olyan, ami hangulatok átadására és megerősítésére szolgál, de átfordíthatatlan fogalmi keretekbe.
- Nekem nagyon tetszik. Nagyon - mondtam a gyerekre mutatva, aki nagyon tetszett.

És öltönyben leszálltam Zuglóban, az esőszagú, meleg nyárba induló tavaszba indultam, nevettem a sötétben, mert ez mind nevetni való és csodálatos, úgy fúrtam a fejem a levegőbe, mint párnába saját ágyamban, a vasúti töltés oldalában megkerestem a csepegő esőtől összeborult töltésoldali efemer növényzetben az ösvényt lefelé, az ösvény nyílását Winettou emlékezete jelöli oda-vissza, átgaloppíroztam a vágányon, nem törtem ki a bokám a sínek között, lecsúszkáltam a keskeny cipőben az utcáig, ahol egy kutya várt rám pórázon, kicsi, nagyfülű kutya, a testes mamája monoton kétségbeeséssel próbálta rávenni, hogy ne ugasson rám, ez egy öltönyös úr (én), megy haza a családjához, kutya nem ugat, kutya sétál, sétál mondom - mondta; de a kutya ugatott, mint aki feltette az életét arra, hogy a töltésoldal a övé, mire is tenné fel?, ezek élete dimenziói, és visszamorogtam a kutyának kicsattanó jókedvemben, mert ma mindenem megvolt, amit 41 évesen, az élet értelme előtt egy évvel egy férfinek meg lehet lennie.

Jött egy nő szemben, túl aprókat lépett és túl repdesve járt a szeme az utcán jobbra meg balra, a két fal között, a hajához emelte a kezét, még mindig ment, még vizes volt a haja, mert ennyi zselé nincs, azt különben is manapság a fiúk szokták, szakkifejezés is van erre: páva. A nő nem az volt, alacsony volt és negyvenes, kialvatlanul karikás szemű, túlméretes fehér pólóban és melegítőnadrágban, underclass dresszkód szerint alkalomhoz illően, a tájba simult. Mi az Ilka utca proletár végén élünk, a Katona kocsmát írhatta volna a Keresztury is.

Mire visszafordultam, átrohant a másik oldalra, és éktelen fojtott, de erejétől szétcsattanó szózatot intézett egy nagydarab húszéves gyerekhez, akit kicsit lökdösött is, de az le se szarta, zsebre rakta a kezét.
- Miért te is? Minek basztatod? Minek jöttél oda? A szart kavarni jöttél? A lakást akarod?

Haldoklik a mama, nagy az érdeklődés.

Poteket eltoltam onnan.

Körbe szoktunk sétálni a gangon, Potek issza a fényt, én arra gondolok, hogy percek mennek el így, akár 10 is, és ez jó; és ismerünk már minden szolgálatos öngyújtót és hamutartót, de a legszebb dolog a gangon egy nagy cserép a második szomszédnál, magasan a konyhaablakban, epret nevel benne, és kis eprek tekinthetők meg a levelek alatt. Már választottam.

Nem mindig érek ki kávézni időben, mondjuk 3-ból 1-szer fordul elő, mert dolgozom, általában azért. Időben: ezen azt értem, hogy amikor a kávézás a cég konyhájában, a társasági esemény van.
Lehetne az is, hogy benyitnak és szólnak, de szerintem azt nem merik.
Ezért ki szokták készíteni nekem a kávét egy kis fehér kávéscsészébe, mindig ugyanabba, helyes kis csésze, e csészének lassan ez az elsődleges funkciója.
És van úgy is, hogy még arról is lekések, ott marad benne a kávé.
Ekkor viszont már büntetnek. A következő alkalommal nem kapok friss kávét a csészébe, hanem
ott
hagyják
benne
a leoxidálódott
régit.

Az új komcsik legyőzik a régi komcsikat, és az ország megmarad olyannak, amilyennek szeretik.

Egy dagadt cigány srác a cingár magyar haverjának a 75-ös trolin, meleg délutánon.

A nő miatt akartam ide ülni, látod, az a csöcsös.

[kis szün]

Na figyel, és meddig kéred még? Nem kéred? Csak úgy jártok? Nem szeretem én ezt, testvér. Ha nem ismertelek volna régebbről, tudom, hogy rendes gyerek vagy, már régen szájon basztalak volna. Nem szép az. Nem kéred, és nem vagy az embere. Csak úgy vagytok... akkor az ember nem tud mit rákiabálni a másikra. Nálunk ez nem szokás. Nálunk nincs ilyen testvér. Mi csinálunk egy jó bulit, aztán adod a lányod vagy nem adod a lányod.

Tudod, mit látok a saját lányomban? Az anyja vérét. Nagyon nehéz. Nagyon nagy felelősség. Tudod, hogy mit jelent ennek a gyereknek a fájdalma. Tudod, hogy mi a szerelem. Ezért szeretném, ha lenne egy fiam. Annak azt mondod, gyere ki, megbeszéljük. Az a fasza. Egy lánynak nem üteme követni minden lépését. [! - a szerkesztő felkiáltójele] Míg te gondolsz egyet, ő gondol hármat.

Segít neki a matekban. Vagy számtekben. Ígéretes. És mindig meghatódok ezeken a jeleneteken. Szőke, hosszú haja volt. Szexikék vagyunk, tetszünk.

Megnyomod a controllt, hozzáválasztod ezt és akkor...
Akkor érzékeli, hogy... - kiáltott fel a lány, kommunikációként ragadva meg mechanikát, jelek keletkezését és algoritmusokat.
Igen - mondta fiú.
Értem - elégült ki a lány.

És tényleg értette. Minden összejöhet egyszer, tavasz van. Te is feküdtél már le pasival, mert a vonatablakban elrohanó villanypóznákról lógó kábelek hullámzó ritmusára azt mondta foghegyről, hogy paraboloid görbék, és ezért.

Bár a srác nem hitt benne, hogy. Csak lelkesen elmondta, mert lelkes típus volt, nem tudott másképpen.

Pakolta el a füzetet, az iskolaszereit. A lány kihúzta magát, mert elfáradt a dereka. Nem bitchwork, láttam, el tudom dönteni. A dereka, mondom.

A hal testét körbeöleli életet adó közege, lubickolik s ficánkol benne, levegőt vesz a víz alatt, teste teljes felszínével válik eggyé a közeggel, s mártózik a mozgás gyönyörében, egy lételem élteti. Ha a felszínre bukkan, tekintete karcolja az eget vagy nagyon merész/szerencsés/szerencsétlen egyedek esetében akár a partot is, máskor mélyre merülve ajkával és hasi úszóival a medernek ütközik, de élete a térfogatban, háromdében játszódik, s ebben van ugyan irány, van a gravitáció okozta polarizáltság, ám számos a dimenzió és a közegellenállás egyenletes.

Ugyanígy a levegő madarai, kik nem vetnek, nem aratnak stb., a jobbra és balra, az előre és hátra nekik egyre megy, és ezzel együtt a fent és a lent, ki-s-kinek, ha madárszemély vagy, erőfeszítéssel ugyan, de járható. Bukdácsolhat, foroghat, kanyarodhat, zuhanhat vagy emelkedhet - közege határáig, természetesen, a határon puffan vagy a levegő fogytán-megritkultán elfárad majd lehull.

Csupán az ember van talpával, súlya terhével, lomhán és elrugaszkodhatatlanul a földfelszínhez tapadva az örök határfelületen. Minden lépésével létezése határához koppan. Élete dimenziói eggyel kevesebb. Körmozgása csupán bukfenc, piruett vagy cigánykerék (a 3 lehetséges ortogonális tengely szerint). Elszakadási kísérletei halmazát nevezi szabadságnak, sóvárgása beteljesültét úszásnak vagy röpnek.

Még az éppen vízen úszó kacsa sorsa is kellemesebb. Sőt, egy erős kacsáé csak igazán a világ. Az ilyesmi nem való mindenkinek.